Ütött a szíve, utolsót dobbant az óra 
Lelelhet torkollt hűs, kimondatlan szóba. 
Hanyatt lökődött, tótágas kép villant fejébe 
Éden hajú nimfa szép, derengő fénye. 
Éjből szőtt szál-tenger hullott az arcába, 
onnan szólt szelíden, hideg suttogása 

Ifjú kósza hol hagytad lelked buzgó tüzét? 
Kötött csalóka tettére csűrt szavakból füzért. 
Meztelen hófehér alakján csillogott a holdfény, 
s faggyá lett a harmat keblének vad gyümölcsén 
kacér csókot lehelt a férfi homlokára, 
s az felriadt a hóban, véget ért az álma...