szállt felém lágy dalát zizegve,
figyeltem tűnődve mit mesél.
lelkembe zörögte halk neszével:

Elfáraszt lassan a szembeszél
bölcsebb, ha engeded a léted,
ringatni nyári szellő hátán.
Békésebb, szelídebb az élet,
ha magadat meg-megadva éled.

Szóltam a bolond levélnek,
szentül hittem én hogy téved.
Nem levél, nem hiszek néked!
folyton lázongó mivoltom okán,
így szóltam hadarva, szaporán

Most még lágy fuvallat kábít,
de közeleg lassan az ősz s a tél.
Inkább élek egy nyarat szabadon,
minthogy fel-felkapva szárítson
a furfangos hazug nyári szél.

Ha lehullok egyszer, majd égjek el
vagy egy vad vihar tépjen el.
Addig pedig hajtson önálló akarat,
mert én nem leszek hó alatt
fagyos halálban elmúló levél.

Néma lett a lég egy pillanatra
megtorpantam, és leszállt a levél
Heves lelkű idealista…
Mondd, mihez kezdenél,
ha többé nem fújna a szél?